Vissza

Hajóvontatás a Sión

2005-10-24 15:21:00

Egyesületünk tagjai közreműködtek a GULÁCS és a BAKONY személyhajók áthozatalában a Balatonról a Dunára.

2005 októberében már második hónapja folyt a Sión lefelé a Balaton vize, 5 év kiszáradás közeli állapot után végre vizet látott a folyó. Mi több, nem csak vizet, hanem hajót is, méghozzá nem is egyet, hanem mindjárt többet is egyszerre.
A Balatonon kiselejtezték, így eladó lett a GULÁCS motoros, és a BAKONY motoros. Új, dunai gazdájuk megszervezte a szállítást, amiben mi is részt vettünk.
Előzőleg a siófoki kikötőben alkalmassá tettük a hajókat a Sión való közlekedésre, azaz eltávolítottuk a kéményt, a kormányállás tetejét, valamint -számítva a becsapódó ágakra- a BAKONY motoros külső részére OSB lapból burkolást készítettünk.
2005. október 24.-én aztán kezdetét vette a nagy utazás. Hajnalban zsilipelt át a karaván: az IZSÓ, a vontatóhajó, és a két öreg matuzsálem, a BAKONY és a GULÁCS.
Leírhatatlan érzés volt a Sión hajózni. Ott, ahol évekkel ezelőtt rendszeresen hajók jártak, ahol az ismert hajók, az INOTA, és a TATABÁNYA is áthaladt, építési helyükről a munkahelyükre tartva.
A lelkesedés tehát óriási volt, ennek megfelelően a hangulat is igen jó volt. Főleg akkor, amikor felfedeztük, hogy egy hölgy fut a hajnali gáton a hajók mellett kilométereken keresztül, és fényképezi a karavánt.
Mint később kiderült, szinte fájt neki, hogy ezek a hajók elhagyják a Lac Pelso-t, és szerette volna a lehetséges legtovább megörökíteni magának a Sión hajózás közben is őket.
Ezt azonban nem tudtuk, és meg kell vallani, vaskos tréfák céltáblája lett a hölgy, akitől ezúton is elnézést kérünk.
Az idő egyre jobb lett, következtek az érdekes kanyarok, ahol a hajók sajnos többet voltak kinn a parton, mint a vízen, sajátosan értelmezve a bozótirtás és favágás gyakorlatát. Ennek következtében hamarosan térdig lehetett járni a falevélben, itt-ott karvastagságú ágak meredeztek, a tető néhány helyen kinyílt, mintha konzervnyitóval vágták volna fel. Simontornya körül már szépen néztek ki a hajók, mögöttünk a leszakadt OSB lapok darabjai úszkáltak, falevéllel körítve.
Meglepő módon a hajóút jelzései itt jobban karban vannak tartva, és érdekes volt látni, hogy minden híd alatt ki volt írva a siófoki zsilip és a torkolati zsilip távolsága.
A falvak népe, amerre elhaladtunk, élénken üdvözölt, bár valószínűleg igen meglepő volt a megjelenésünk, hiszen előtte sok évig nem járt hajó arra.
Közben csörögtek a telefonok, akik nem tudtak ott lenni a siófoki indulásnál, csatlakozni szerettek volna a karavánhoz. Folyamatos egyeztetés után végül a Borjád felé vezető országút hídjánál adtunk randevút egymásnak.
Meg is érkeztek a kollegák, a vontatóhajó vezetője megpróbált a parthoz állni, hogy beszállhassanak, de a parton lévő burjánzó növényzet miatt ez nem sikerült. Az idő fogyott, így gyors döntés született: beugranak a hídról! A (nem épeszű) gondolatot tett követte, mindenki épségben leért, csak az elosztás nem sikerült; a csomagok – egy kanna bor is – a BAKONY motorosra estek, míg a kollégák a GULÁCS motoroson landoltak, épségben.
A megérkezés öröme szinte mindjárt elszállt; egy brutális méretű faág végigsöpörte a fedélzetet, az újonnan jötteknek kóstolót adva az eddigiekből.
„Vonatoztunk” lefelé. Szinte valóban „vonatoztunk”, hiszen néha a közeli növényzet, a hajók teteje, az, hogy a vizet nem is látjuk, és a perspektíva azt hazudta a szemünknek, hogy egy vasúti vagon tetején ülünk….
Jött a szürkület, és a táj körülöttünk megmutatta a Sió romlatlan, turisták által nem járta helyeit is. Élveztük az őszi napsütést, ezen az sem változtatott, hogy időközben megérkezett a boroskanna elölről – üresen.
Ez aztán megmozgatta a kommunikációs csatornákat, sürgősen leszervezve az utánpótlást a Sióagárd közelében lévő hídra. Ami a következőképpen történt: ismerős áll a híd közepén, kezében –madzagra kötve- két kanna bor. Azon túl, hogy az ismerőst,- nem tudván, hogy hajóra vár, sőt, az igazat megvallva, ha netán mondta volna, akkor sem hitték el volna neki – szóval az ismerőst többen megpróbálták lebeszélni arról, hogy öngyilkos legyen –azt gondolva, hogy a kezében tartott kanna csak kolonc…..
Akkor mi erről nem tudtunk, viszont érdekes módon, az értesülés, hogy nemsokára utánpótlás érkezése várható, elterjedt a karaván összes hajóján, ennek megfelelően a hidat megközelítve mindhárom hajón karok meredtek az égbe, és egyszerre szakadt fel a fohász:”ide dobd!!!!”…..
A „deszant” rendben megérkezett, mi továbbhajóztunk, bele Gemenc sötétjébe. A szekszárdi gátőrháznál azért betartottuk a hajózási jelzést, így kürtöltünk, ami így este 11 felé nem járt osztatlan sikerrel, hogy finoman mondjam, de idézhetem a gátőrt is, aki a nadrágtartóját cibálva azt ordította: „atomot nekik”..
Éjszaka volt még egy jó elfoglaltság: kifeküdt a BAKONY kompresszora. A gépész kollégák nem jöttek zavarba: a GULÁCS ugyanis főgép nélkül volt, de ép kompresszorral bírt. Hamar jött az ötlet, hogy szereljük le, vigyük át, és szereljük fel. A szót tett követte, csak az okozott nehézséget, hogy át kellett vinni egyik hajóról a másikra. Pallót fektettünk, és a kompresszort az ékszíjtárcsánál fogva „átgurítottuk” a másik hajóra.(Elképzelem a jelenetet egy gemenci szarvas szemszögéből: két hajó úszik a sötét erdőben, késő éjszaka, és néhány elvetemült ember kompresszort sétáltat ilyenkor…szürreális, nemde?) Aztán megérkeztünk a Sió torkolati műhöz, ahol már ott állt az előttünk induló KENESE motoros. Reggelre beérkezett az ECHO is, a magával hozott tanyahajókkal. Láthatóan elvégezték azt, amit mi meghagytunk, már ami a csatorna növényzetmentesítését illeti.
A reggeli napfényben ugyanis mi is leltároztunk. A BAKONY elhagyta az összes OSB lapot, valamennyi oldalablaka szilánk állapotban a motoros ülésein foglalt helyet, két tábortűzre való faanyag kíséretében, a GULÁCS meg egy fél erdőt cipelt magával.
A faanyagot a környékbeli gyűjtögetőkre apellálva kihánytuk a hajókról, és vártuk a zsilipelést, ami akkor még egyszerűnek ígérkezett….
A zsilipből kihozták az ott várakozó török hajót, akkor épp BALATON I, később SZENT MIKLÓS (közkeletűbben Törökszentmiklós, vagyis Türgücmürgüc, eredeti nevén KAPTAN SEVKET IYIDERE), és a KENESE az ECHO kíséretében zsilipelt. Ezzel a zsilippel tartott az MHE különítménye egy csónakban, kipuhatalandó az alvízi körülményeket, sodrás, vízállás ügyében.
Visszatérésükkor közölték, hogy ha a jobbról jövő (a duzzasztótábla felett érkező) áramlást elkerüljük, van rá esély, hogy ki tudunk menni a Dunára.
Ez volt az „A” terv.
Szinte azonnal elenyészett, és életbe lépett a „B” terv, mert az IZSÓ parancsnoka közölte, hogy eddig tartott a mandátuma, innentől boldoguljunk egyedül. Hossza egyeztetés után hajlandónak mutatkozott arra, hogy átrendez minket a várakozóhelyről a zsilip oldalára, onnan oldjuk meg, ahogy tudjuk.
Aztán elkezdődött a dráma: rossz kötelet dobtak el, így a GULÁCS -amely farral előre volt a BAKONY farához kötve – a víz nyomásától átlendült, és az orra a jégtörő orron állt meg, míg a far továbbra is a várakozóhelynél volt.
A balatoniak nem jöttek zavarba, kötelet adtak ki a GULÁCS gugorájáról, a várakozóhely korlátjának oszlopára kötötték, majd megpróbálták visszahúzni.. persze, hogy nem ment. Ez a víz ugyanis 5-6 km/óra sebességgel folyt, nem állóvíz, mint a Balaton!
A dráma folytatódott, és a következő történt: az ötlet az lett, hogy az IZSÓ középről majd jól megtolja a két hajó farának találkozásánál a hajókat. Igen ám, de ehhez az IZSÓ-nak minimum ki kellett volna mennie a szárazföldre, ami nem hajónak való feladat.
Ezért – hogy odaférjen – eldobták a BAKONY orrkötelét is. Több sem kellett hozzá, a BAKONY is befúrta az orrát a középső járó oszlopai közé, miközben a fara-még mindig összekötve a testvérhajóval – a várakozóhelynél volt. Gyönyörű lett, a két hajó V alakban elzárta a felvízcsatornát, a vontatóhajó meg köztük és a zsilip között rekedt!
Végül szétkötötték a két hajót, az IZSÓ egyenként áttolt minket a túloldalra, majd távozott.
Aztán jöttek a zsilipesek is, hogy nekik lejár a munkaidejük, átzsilipelnek, de nyitva hagyják nekünk az alvízi kaput, és valahogy majd kimegyünk.
Így is lett, majd vártuk, hogy a Dunára való kihajózáshoz megérkezzen a parancsnok, aki a torkolatnál álló TATABÁNYA fedélzetén volt, és az 542-023 oldalszámú AN-2 –es naszáddal készült hozzánk.
Készült, merthogy a naszád meg nem akart jönni. Végül a gépész kolléga erőteljes tornamutatványai után mégiscsak hajlandó volt elindulni, így egyszer csak azt láttuk, hogy hajó fodrozza a vizet a távolban!
Megérkeztek, a pk átszállt, és kezdetét vette a kihajózás – legalábbis azt hittük.
Mert nem egészen ez lett belőle. Feljött a gépész kolléga a „pincéből” és közölte, hogy – az emlékezetes kompresszortörés okán – mindössze két indításra való levegő van, valamint azt is, hogy a balatoni kollégák hanyag munkát végeztek, mert vizet talált a gázolajban.
Nem baj, próba, aztán meglátjuk!
Megláttuk. Kicsi pöff, és máris elhalt egy kísérletünk. Volt még egy.
A gépész kolléga mindent feltett egy lapra: 500-as fordulaton indulunk! Mehetünk!
És lőn…hatalmas füstpamacs, majd meglódultunk, és kivágtattunk a zsilipből –a jégtörő orrig. Ott ugyanis elfogyott a lendület, a gépből meg az üzemanyag.
Szálltunk lefelé, majd a BAKONY orra belefúródott a bal part iszapjába. Újfent előállt a már ismertetett bicskahelyzet, csak már az alvízen.
A naszád próbált segíteni, megtolta a két hajót középen. A karaván kiegyenesedett, majd megpihent az iszapba fúródva.

Megjöttünk.

A gyötrelmeknek ezzel nem szakadt vége; a naszád előbb a bal parton feneklett meg, ahonnan a GULÁCS gugorájával sikerült lehúzni, de közvetlenül ez után az elképedt publikum azt látta , hogy a naszád teljes gázzal nekiront a jobb partnak, majd felfut rá, szinte teljesen szárazra kerülve!
Mindent egy lapra feltéve küzdöttünk, hogy kimenjünk a Dunára, de nem sikerült, így ott éjszakázott a csapatnak az a része, aki tudta vállalni, hogy ott marad. A többiek kiszálltak a gemenci sárba, és hazamentek, ahogy tudtak.
Másnap értünk jött a VADAS JENŐ motoros, és vontájába véve kivitte a hajókat a Dunán várakozó TATABÁNYA motoroshoz. E sorok írójának soha el nem feledhető emléke a kb 80m horgonylánc kézi felhúzása a GULÁCS orrában, e manőver közben….
A Dunán már minden flottul ment; a TATABÁNYA vontába vette az öreg hajókat, és elvitte új állomáshelyükre, mi pedig - részesei egy hihetetlen kalandnak – nem akartuk elhinni, hogy vége…..

Képek