Vissza

A tiszai fahajózás

iszolnok.hu

2015-10-02 13:02:00

Betkowski Jenő gyűjteménye a szolnoki Damjanich János Múzeumban

Talán minden olvasó felkapta a fejét arra a hírre, hogy a Tisza, alacsony vízállásának köszönhetően újabb, eddig „ismeretlen” kincsét mutatja a szolnokiaknak: egy nagyrészt elsüllyedt bőgőshajó maradványát.

fah4 Fotó: Kádár Zoltán

A nagyjából 50 méter hosszúságú fahajó teste a Tiszavirág-híd közelében, a Tiszaparti Római Katolikus Általános Iskola és Gimnázium előtti partszakaszon bukkant fel, elsőként Rigó Gábor, az iskola tanára figyelt fel rá. A vízből csak néhány része, leginkább az orrtőkéje látszik ki, de teste mintegy felének körvonala a víz alatt kivehető. Az eredetileg gabonaszállítás céljából készült hajó a szolnokiak számára a mesebeli okos lány viselkedéséhez hasonló: láttuk is – meg nem is, ismerjük is – meg nem is, hisszük is – meg nem is. Szerencsénkre nem kell megragadnunk ennél a kettős, bizonytalan hozzáállásnál, hiszen Szolnok városának van olyan intézménye, amelynek a jelen mellett a múlt kutatása, dokumentálása, tárgyi anyagának őrzése és számba vétele alapfeladata: a múzeum. Ennél is nagyobb szerencse, hogy a muzeológusok idősebb kutató nemzedéke (is) töretlen hittel és szakértelemmel végezte a munkáját. Hitüknek azért van a ma aktív nemzedékekénél talán még nagyobb jelentősége, mert abban az időszakban mást, ma már elérhetetlen értékeket tudtak általa megmenteni és közkinccsé tenni. Például a tiszai fahajózást.

fah5 Fotó: Kádár Zoltán

Az 1888-as, beregszászi születésű Betkowski Jenő 1920-ban került városunkba, ahol a Verseghy Gimnázium tanára lett. Tanári munkája mellett szinte azonnal, „pusztán” egyéni érdeklődésből hozzálátott a fahajózás: a mesterség és az életmód kutatásához. Nem nevezte így, de tulajdonképpen a néprajz és kulturális antropológia egyik leghatékonyabb módszere, az ún. résztvevő megfigyelés segítségével. „Egészen a második világháború végéig évről évre, tavaszfakadástól késő őszig jártam a Tiszát Szegedtől Tokajig, s a nagyvakációban, amikor iskolai munkám szünetelt, a hajósokkal jöttem-mentem a múltból még megmaradt két-három fahajón.” – idézi őt Kaposvári Gyula 1968-ban. A hajósok társaságában töltött idő alatt a legmélyebb részletekig megismerte a fahajó építésének mesterségbeli eljárásait és eszközeit, de a hajósok életmódját is. Egyre inkább tudatosította, mennyire fontos, hogy tapasztalatait lejegyezze és publikálja. Erre többek között a kor egyik legnagyobb néprajztudósa, Györffy István is biztatta. A számtalan gyűjtött adatot, lejegyzett megfigyelést egy tíz fejezetes munkában tervezte megírni. A nagy munkának a hajóépítésre vonatkozó része el is készült, ám sajnos a második világháborúban megsemmisült. Nem kis lelkierő – és Kaposvári Gyula, akkori múzeumigazgató biztatása – kellett ahhoz, hogy a munkát a megmaradt, töredék cédula-és fotóanyagból újrakezdje. A páratlan részletességű gyűjtés kiemelkedő értékét jelzi, hogy mind nyelvészeti, mind néprajzi, mind történeti tudományos fórumok teret adtak megjelenésének. A Magyar Nyelvőr 1952-ben a hajóács szakma szakszókincsét, az Ethnographia a mesterség társadalmi és munkaszervezeti vonatkozásait, a Damjanich János Múzeum Közleményei című sorozat pedig a hajósélet mindennapjairól szóló részfejezetet tette közzé. 1968-ban a Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv teljességgel Betkowski Jenő tanulmánya: a tiszai fahajók építése, javítása, népe. Publikációin kívül Betkowski Jenő a múzeum műtárgyállományát is páratlan jelentőségű darabokkal gyarapította. 1961-ben Kurucsai János supermestertől (supernek a hajóácsokat nevezték) mintegy negyven darab tárgyat, a hajóács mesterség legfontosabb szerszámait, eszközeit vásárolta meg. Múzeumunk néprajzi tárgyleltárának első kötetében, az 1961-ben leltározott állományban sorakoznak a megnevezésükben is különleges, jelen formájukban csak erre a szakmára jellemző munkaeszközök: a karnic (nyeles fűrész), a dobókörte, a strájmódli (állítható vonalzó), a bőgőfaragó kisbalta, a mohozó, a rókafark-fűrész, a kecer vagy kaparcs – és az ún. iszkábás döböcke, ez az apró, nagyjából háromszög formájú, bádogból készült kapcsocskákat tároló fadoboz. Ha nem is lesz múzeumunk műtárgya – bár teljesen kizárni ezt sem lehet -, tulajdonképpen ebbe a tárgyegyüttesbe is illeszkedik a Tiszában pihenő bőgőshajó. Ez a hajó mindig gabonaszállítónak épült, ezért fedett, azaz tetejes hajó volt, amelyen a gabonát hambárszerű, több helyen nyitható raktérben szállították. A bőgő a hajó dísze volt, annak orrtőkéjén. A hajó egész elnevezését onnan kapta, hogy a dísz a nagybőgő fejére hasonlított. Az első világháború előtt ilyen bőgőshajóból Szolnokon mintegy harminc volt, utána azonban csak három maradt: a Mariska, a László és a József, majd 1928-ban épült még egy Győző, 1941-ben pedig, utolsóként a Szolnok nevű hajó. Egy – két kivételtől eltekintve a hajók hajós dinasztiáknak dolgoztak. A gabonaszállítás szárazföldi megoldásainak terjedésével párhuzamosan kiszorultak eredeti szerepükből, homok, kavics, tégla, cukorrépa, kő fuvarozásával is foglalkoztak. „A szolnoki fahajók legutolsó fuvarját 1944 szeptemberében vállalta fel Bede István meg a már említett Horváth József. Szolnok légi bombáktól sérült házainak befödésére a város a martfűi téglagyártól 300 000 darab cserepet rendelt. Ezt kellett volna hazaszállítani.” – írja Betkowski Jenő. Azonban mindkét hajó elsüllyedt, az egyik „magától”, a másikba belelőttek. A Mariskát a (martfűi) Ciktánál süllyesztették el, talán azóta is a mederben van. A Lászlót a szolnoki vízművek alatti parton érte egy német kézigránát 1944 őszén. A Józsefet is német találat érte, elsüllyedt, ám 1945 nyarán gazdáik kiemelték és hazavontatták, mert sikerült megtalálni a találat helyét. A hídépítésnél még 10 hónapig dolgozott, de más fuvarra már nem volt alkalmas. 1949 nyarának végéig a folyammérnökség partjánál, a fahajók régi kikötőjében állt, innen vontatták át a Zagyvába, ahol szétszedték. A Győzőt a tiszaföldvári révnél szedték szét.

fah2 Fotó: fortepan.hu

„Szolnok legutolsó fahajóját a Horváth testvérek építtették itt Szolnokon a mai homokrakodó helyén. Huszka Sándor és Kurucsai János mindszenti superok építették a „Szolnok”-ot 1941 őszétől 1942 tavaszáig” – írta Betkowski Jenő 1968-ban. A hajót 1944-ben elsüllyesztették, majd 1945-ben kiemelték, végül Szegedre került, ahol valószínűleg szétszedték.

„Aztán csak még egyszer találkoztam a hajdani fahajózással két-három évvel a háború befejezése után: a rohanó tavaszi áradat egy hajóroncsot sodort. Utolsó emlékét egy nagymúltú, hosszú századokon át virágzó népi foglalkozásnak” – írja a fahajók kutatója.

Betkowski Jenő, ha élne, páratlan tudásával talán a most feltűnt fahajó „kilétéhez” is közelebb vinne bennünket. Hálásak lehetünk érte, hogy feltáró munkájának, alapos kutatásainak és a múzeumi gyűjteményt gyarapító tárgygyűjtéseinek köszönhetően nem teljesen tájékozatlanul szemléljük a Tisza történetének e rejtőzködő darabját.

Szerző: Dr. Gecse Annabella, néprajzkutató, Damjanich János Múzeum

Az eredeti cikk ITT érhető el!

fah2 Fotó: fortepan.hu